Vegytiszta örömzene

A magyar könnyűzene történetének két ikonikus alakja, Cserháti Zsuzsa és Máté Péter előtt tiszteleg azt az emlékkoncert-sorozat, amely az ötvenedik alkalomhoz közeledve Pécsre érkezett március 13-án. Zenés színpadaink méltán ünnepelt, kiváló előadóművészei: Szulák Andrea és Kocsis Dénes tolmácsolásában, a remek GondaMusic Band dzsesszesre hangolt élőzenei kíséretével csendültek föl a néhai énekesek legszebb, legismertebb slágerei a Pécsi Kulturális Központ Apáczai Művelődési Házának színháztermében. Örömzene volt ez a javából! A közönségnek a legkisebb biztatásra sem volt szüksége ahhoz, hogy csatlakozzon az előadókhoz, akik örömmel vették a lelkes publikum közreműködését. Nagyszerű, érzelemdús estében volt részünk, s ezért a fellépők is hálásak, akik ebben az euforikus hangulatban meséltek nekünk, közvetlenül a koncert után.

 – Mindketten picit melankolikus hangulatban voltunk idefelé jövet, de ez az este úgy feltöltött és kicserélt lelkileg, hogy a feleségem is azt mondja majd, ha hazaérek: látom rajtad, hogy jó helyen voltál! – kezdi beszélgetésünket Kocsis Dénes, Szulák Andrea pedig továbbfűzi a gondolatot. – Azért csodálatosak ezek a koncertjeink, mert teljesen vegytiszták: a közönségre nem hat semmiféle kényszer, senki nem mondja meg nekik, mikor és hogyan kell reagálniuk, mikor kell tapsolniuk… Itt ők dönthetik el, hogy jönnek-e velünk vagy sem, énekelnek velünk vagy nem, fölállva tapsolnak vagy nem. S amikor ezek az apró csodák megtörténnek és összeadódnak, amitől mi ennyire feltöltődünk, akkor más fókuszt kap az összes többi színpadi siker vagy elismerés. Egy színházi előadásban akár száz ember is dolgozik azon, hogy a produkció sikeres legyen, ott vannak színész vagy énekes partnereim, annak van rendezője, koreográfusa, népes technikai stábja, hang- és fénytechnikusai, öltöztetői, fodrászai…, hosszan sorolhatnám. Persze, akkor is örülök, ha megtapsolnak és érzem a közönség szeretetét, de azt is tudom, hogy a színház csapatmunka, ezért nem is érzem azt egyéni sikernek. Itt meg, egy ilyen koncerten kiállunk, és az adott napi lelki, fizikai és hangi állapotunkat tesszük a színpadra, s nyújtjuk át a hallgatóságunknak, hogy jól érezzék magukat. Csodálatos közönségünk volt ma Pécsett, hálásak vagyunk nekik, nagyszerűen éreztük magunkat itt!

 – Fölidézhető a múltból az a pillanat, az a dal, amely miatt megjegyezték Cserháti Zsuzsa és Máté Péter nevét?

 – Számomra meghatározó gyermekkori élmény volt Cserháti Zsuzsától a Kicsi, gyere velem rózsát szedni című dal. Ez döntötte el bennem, hogy az énekesi pályát fogom választani.

 – Andrea olyan szerencsés, hogy a budapesti orfeum világában találkozhatott is Cserháti Zsuzsával az 1980-as évek végén.

 – Életem egyik értékes ajándéka ez. Nagyon bírtuk egymást, sokat röhögtünk és rengeteget huncutkodtunk. Egyikünk sem volt az az „elfúj a szél alkat”, és a táncoslányok, akik felléptek a Hotel Béke Orfeumban, pont feleakkorák voltak, mint mi. Piszkálódtunk, ugrattuk egymást, de sosem rosszindulattal, másokat bántva, hanem mindig önmagunkon ironizálva. Innen indult ki az egymás iránti rokonszenvünk. Zsuzsa érezte, hogy nagyon tisztelem és becsülöm őt mint művészt, nekem pedig roppant jólesett, hogy nem a riválist látta bennem, hanem egyenrangú partnernek tekintett. Szakmailag is, emberileg is sokat jelentett nekem ő. Jó ember volt. Amikor az Édesanyám elment, Zsuzsa az elsők között hívott föl, és azt mondta: vigyázz magadra, mert mostantól már nem figyel, nem vigyáz rád úgy senki, mint eddig.

– Dénes szemtelenül fiatal, így az életkorából eredően nem adatott meg számára, hogy élőben láthassa-hallhassa Cserháti Zsuzsát és Máté Pétert.

 – Cserháti Zsuzsától a Hamu és gyémánt volt az a dal, amit bármikor meghallottam a rádióban, akkor azt maximumig föl kellett hangosítanom, hadd szóljon! Így volt ez gyerekként, ifjúként, sőt, felnőttként is így van még. A szüleim türelmét sokszor próbára tettem ezzel, de egy ilyen dalt nem lehet elégszer és elég hangosan végighallgatni, nem igaz?! A másik kedvencem tőle az Elfelejtett dal, erre néhány éve akadtam rá, azóta benne van a lejátszási listáimban. Az autóban ülve, vele együtt éneklem, pedig nehéz, mert a hangszínemhez egy kicsit magas, de így is nagy önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne üvöltsem szét a hangom a kocsiban. Ki tudja, miért, Máté Péter életművével később kapcsolódtam össze, pedig nagyon megtaláltam magam a dalaiban, nagyon át tudom érezni azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyekről énekel.

 – Mi lehet a titka ezeknek a slágereknek, ami miatt évtizedek múltával is szeretjük, ismerjük, várjuk és énekeljük e szerzeményeket?

 – Máté Péter dalai talán azért hatnak és működnek a mai napig, mert azontúl, hogy egy igazán egyéni hangú és nagyon muzikális művész volt, aki saját magát kísérte zongorán és gitáron, szóval mindemellett volt egy őrületesen nagy szerencséje, akit úgy hívtak: S. Nagy István – vélekedik Szulák Andrea. – Ő volt Máté Péter szövegírója, így az általa megálmodott daloknak megadatott egy olyan gondolatiság, ami a mai hallgatóság számára is fontos üzenetet hordoz. Hogy mást ne említsek: a Hazám című dal vagy a Most élsz! mély mondanivalójába ma is erősen bele lehet kapaszkodni! Cserháti Zsuzsának pedig az ő kivételes és a saját korát messze megelőző adottságai azok, amelyek a mai napig működnek. Ma minden fiatal úgy akar énekelni, ahogy egykor Zsuzsa énekelt. De akkoriban nem úgy akartak énekelni a fiatalok, ahogyan ő, mert annyira progresszív volt. Igaz, kevesen is lettek volna képesek hasonlóra. Zsuzsa szenvedélyesen szerette a soul zenét. Volt egy lemezjátszója, amit szabályszerűen egy fogpiszkálóval tartott tisztán, olyan steril volt, hogy hihetetlen. Azon rengeteg soul zenét hallgatott, a soul pedig maga a lélek, a lélek zenéje.

Mindketten meghaladták a korukat – nyomatékosítja Andrea szavait Dénes. – Máté Péter elképesztő muzikalitása abban is megnyilvánult, ahogy a legkiválóbb fekete énekesekre jellemző megoldásokat, variációkat csempészett az előadásmódjába. Lenyűgöző! Őrá is és Cserháti Zsuzsára is jellemző, hogy a dalaikba, az éneklésükbe belesűrítették az életüket, legmélyebb érzelmeiket, teljes szívüket-lelküket. Még azokon a felvételeken is átsüt mindez, amelyeket stúdióban rögzítettek. Ezért is csodálom őket. Számomra a közönség előtti éneklés során jóval intenzívebben születnek meg a dalban rejlő érzések, mint a stúdiók steril közegében.

 – Andrea számára mit jelent a Máté Péter-díj, amit 2022-ben kapott meg?

 – Nekem azért is fontos ez az elismerés, mert sosem találkoztam Péterrel, pedig abban az időben, amikor sokat jártam a Magyar Rádióba, akár össze is futhattunk volna valamelyik folyosón. A halálának 10. évfordulójára zenész barátaimmal készítettünk egy emlékalbumot Darabok a szívemből címmel. A Nem harap a néni után az volt a második szólólemezem, a közönség az arcomat a nevemhez nagyjából ekkortájt kapcsolta össze.

– Máté Péter kitűnően hangszerelt, nem sokkal a halála előtt azt fontolgatta, hogy az éneklést háttérbe szorítja és elsősorban színházi munkákra koncentrál. Nagy veszteség, hogy erre nem jutott már ideje.

 – Valóban nagyon fájdalmas – mondja Szulák Andrea –, mégis azt gondolom, hogy miután az utókor tízből kilencszer igencsak hálátlan, nem kizárt, hogy hiába lett volna belőle egy jó színpadi szerző, mégsem értékelnék őt a valódi rangján. Így viszont ikon lett, egy senkihez nem hasonlítható, páratlan énekes, zeneszerző és előadóművész, aki olyan életművet hagyott maga után, ami semmilyen módon nem megkérdőjelezhető.

 – Máté Péter élete 37, Cserháti Zsuzsáé 55 éves korában ért véget. Pályájuk során átélték a sikert és megtapasztalták a mellőzöttséget is. Ez is rokonította őket abban, hogy dalaik hangulatvilágukban és mondanivalójukban is hasonlóak?

 – Ez azért egy komplexebb kérdés – morfondíroz Szulák Andrea. – Én nem szeretem ezt a mellőzöttséget emlegetni, ezt is az utókor találta ki. A mai napig vannak olyan művészek, akik csodálatosan tehetségesek, varázslatosak, mégsem tudnak annyira fókuszba kerülni, mint egyes előadók, akik a cipőjük sarkához sem érnek föl, mégis rendkívül népszerűek. Úgy gondolom, egy művésznek mindig van választása, hogy mennyire és milyen áron akarja a népszerűséget, a korlátlan hódolatot. Sem Cserháti Zsuzsa, sem Máté Péter nem akarta. Élvezték az éneklést, a muzsikálást, élvezték az életet, és egyikükben sem volt meg az a fajta erőszakosság, nyomulás és könyöklés, ami az ő korszakukat (is) jellemezte. Rengeteg zenész hivatkozik arra, hogy annak idején háttérbe szorították. De ha jelentek meg lemezeik, ha koncertemlékeket hagytak maguk után, akkor nem lehettek annyira elnyomottak! Persze, voltak, akiket erősebben támogattak, voltak, akiket csak megtűrtek, vagy épp tiltottak – de ez már könnyűzene-történelem.

 – Cserháti Zsuzsának és Máté Péternek volt egy közös dala, az Elszökik a nyár. Nincs arról szó, hogy ez a duett is belekerüljön az emlékkoncert műsorába?

 – Lenne kedvem hozzá! – csillan fel a szeme Kocsis Dénesnek. – Elképesztően gazdag ez az anyag, és még további harminc nagyszerű sláger is helyet kaphatna benne, de akkor este héttől éjfélig tartana minden koncertünk. Viccesen azt szoktuk mondani, hogy visszajövünk még, és akkor szerepet cserélünk: Andrea énekli Máté Péter dalait, én meg Cserháti Zsuzsáét. De komolyra fordítva a szót: szeretnénk méltóak lenni azokhoz, akik előtt tisztelgünk ezzel az emlékkoncerttel. Hálásak vagyunk a pécsi közönségnek a mai estéért, a szeretetükért és lelkes tapsaikért. Reméljük, találkozhatunk még!

Fotók: Simon Art Management