Izgalmat és kihívást keres mindenben

 Amikor nyugodt, akkor is vibrál körülötte a levegő. Sziporkázó humorával mindenkit jókedvre derít. Számára az elhatározás, hogy benevez egy ironman versenyre vagy hegymászáshoz úti célnak a Mont Blanc-t választja, nem hosszas teketóriázás eredménye. Feszegeti a saját határait, mert nyughatatlansága kíváncsisággal párosul, élvezi a kihívást, és annyi mindent meg akar még tanulni az ejtőernyőzéstől a búvárkodásig! A bársonyos tekintetű barna szeműek világversenyét is döntő fölénnyel nyerné…, no de most színházról beszélgetünk.

 „Ódor Kristóf Miltként a jelenlétével dinamizálja a színpadot, a hangja biztos, és ami a legfontosabb, nagyon érti a nonverbális humort. Nem játssza túl a férfiúi hiúságot, inkább hagyja, hogy az nevetségessé váljon, ebben van alakításának legnagyobb ereje” – olvashatjuk az izaszinhazbanjart.hu kritikai portálon az Art-Színtér legújabb bemutatóját, a Szerelem, ó! című zenés előadást méltató írásban. A produkció nemrég a Pécsi Kulturális Központ Apáczai Művelődési Házában vendégszerepelt, ekkor faggathattuk az egyik főszerepet játszó, pécsi származású színművészt, Ódor Kristófot.

A Szerelem, ó! előadásban

– Nem is tudom, hányadszor dolgoztam most együtt a rendezőnkkel, Böhm Gyurival, de úgy érzem, egy hullámhosszon gondolkodunk a színházról. Nagyon bírom az ő munkamódszerében azt, hogy teret enged a színészeknek, vevő az ötleteinkre. Még ha poénból mondunk is valamit, ha tetszik neki és jónak találja, akkor azt mondja: rendben, ez maradjon! Érdekes módon az előadás ettől egyáltalán nem válik eklektikussá, nem lesz belőle káosz, hanem összeáll egy tökéletesen működő, komplex egységgé. Úgyhogy kifejezetten élvezetes próbafolyamat volt, semmi feszültség, semmi hangos szó, csak felszabadult munka. Szinte hihetetlen, de így is lehet színházat csinálni! És ha ilyen hangulatban születik meg egy előadás, akkor azt játszani is nagyon jó, mert a próbaidőszak energiái beleépültek, és lubickol benne az ember. Ráadásul remek partnerekkel játszhatom! Mahó Andival egyszer már összesodort az élet egy közös munkára, Borbély Ricsivel most dolgoztunk együtt először. Rögtön megvolt hármunk közt a kémia. Ennek az előadásnak mindegyik szereplője egy kicsit őrült, úgyhogy rendkívül jól elszórakoztattuk egymást a próbák során.

A Szerelem, ó! előadásban. Kezében Bonnie és Clyde, a két patkány

– Kristóf egyszer azt nyilatkozta, hogy szereti a szélsőséges figurákat, amikor eldobhatja az agyát, és az egyéniségétől távol álló alakokat formálhat meg. Milt most ilyen?

 – Ilyen is, meg nem is. Ez egy abszurd darab, miközben a mélyén ott rejtőzik egy csomó igazi probléma, de a végletekig kifacsarva. Ettől vicces. Ám közben fontos kérdéseket vet föl a párkapcsolatról, a házasságról, a szerelemről, az életről. Milt egy idióta, úgyhogy könnyen tudok vele azonosulni… De komolyra fordítva a szót: valóban szeretek olyan figurákat játszani, akik úgy cselekszenek, úgy viselkednek az életben, ahogy én biztosan nem tenném, mert épp attól izgalmas számomra egy ilyen szerep, hogy azt is önmagamból kell felépítenem, meg kell találnom magamban, ami vele rezonál. Érdekes, mostanában több olyan bemutatóm és szerepem volt, amire az ismerőseim azt mondták: ez te vagy! Örültem ennek, mert azt jelenti, hogy magamra tudtam húzni a karakter bőrét. Ott van például a Capa, a világhírű háborús fotós című előadás a Spinoza Színházban. Az tényleg pofán csapott. Nagyon. Sok a kapcsolódási pont köztünk.

 – Például? 

 – Például ez a folyamatos mehetnék, ami engem is hajt. Capa sem bírt megülni a se…, a fenekén, mindig kellett valamit csinálnia, mindig mennie kellett. Én is ilyen vagyok. Most vettem meg a repülőjegyeimet Dél-Amerikába. Ahogy van egy kis időm, azt nézem, hogy a világ melyik pontját kellene fölfedeznem. Szeretem a kihívásokat, szeretem feszegetni a határaimat, egészen az extrémitásig. A sportban is. Ejtőernyőzöm, búvárkodom…

Szardínián, kristálytiszta kékségben, 20 m mélységben

– … elindul ironman-versenyen…

 – Éppen ráértem. Már Budapesten éltem, és úgy jött ki a lépés, hogy kevés előadásom volt, új darabot nem próbáltam, hát gondoltam, kellene valami kihívás. Mondjuk fél év nem elég idő felkészülni rá, még ha nem a nulláról kezdi is az ember, de ha már kitaláltam, akkor végig is csináltam.

 – A nagyatádi eXtremeMan versenyről beszélünk. Miből is állt ez pontosan?

 – Ez egy extrém triatlon. Míg az olimpiai táv úgy néz ki, hogy másfél kilométer úszás, 40 kilométer kerékpározás és 10 kilométer futás, addig itt 3,8 km úszás után jön 180 kilométer biciklizés és 42 kilométer futás, tehát egy maratoni táv. Egymás után. Egy nap alatt.

 – Ez brutális!

 – Tényleg az volt, de teljesítettem, 12 óra 23 perc alatt. Ennek már tíz éve, úgyhogy most villantanom kéne megint valamit.

 – Európa legmagasabb hegycsúcsára, a Mont Blanc-ra nem hinném, hogy egy könnyű sétával jut föl az ember, még ha újdonsült ironman is.

 – Igen, az pont a triatlon után volt, amikor úgy gondoltam, előttem már nincsen lehetetlen. Mondjuk, a hegyen ez a bizonyosság némileg felülvizsgálatra szorult. Anyukámat a mai napig fölzaklatja ez a vállalkozásom, mert eléggé veszélyesre sikeredett, meglehetősen traumatikus élmény lett belőle. Nem voltam biztos abban, hogy le tudok jönni, ám végül sikerült, túléltem.

 – Ez is a határok feszegetéséről szólt? Bizonyítani akart önmagának?

 – Nem tudom, honnan jött, de kellenek ilyen célok, kihívások, amit kitűzök magam elé, és afelé igyekszem haladni, teszek azért, hogy sikerüljön megvalósítanom. Talán valamiféle belső késztetés vezérel. Igen, igen. Biztos, hogy teljesítménykényszer is dolgozik bennem. És nagyon szeretek utazni, elrepülni a világ távoli helyeire, ahol teljesen más az éghajlat, más a kultúra, más energiák működnek. Ahol az ember nem tudja magát kivonni az alól, hogy történjen vele valami. Másfelől pedig szeretnék új dolgokat tanulni, mint amilyen például az ejtőernyőzés. Odamegyek, elvégzek egy tanfolyamot, aztán sokat gyakorlok, és egyre jobb leszek benne. Igyekszem új képességeket kifejleszteni magamban. Színészként is minél többet tud az ember, annál többféle lehetősége adódhat. Jól mutat a castinglapon, hogy ejtőernyőzni is tudok, ha épp akcióhőst keresnek…

A legek ura

– A sport mindig fontos volt az életében: vízilabda, úszás, futás, kerékpározás…

 – Biciklizni nem szeretek. Amikor az ironman versenyen 180 km letekerése után leszálltam a bringáról, azt mondtam: dobjátok a tűzre vagy daraboljátok fel, mert én a büdös életben nem ülök föl erre többet! Aztán persze a 203 kilométeres Balatoni Bringakörútnak nem tudtam ellenállni. A hétköznapokban nemigen használom már a kerékpárom, futni viszont nagyon szeretek. Az jó dolog, de csak ha ésszel csinálja az ember, mert az ízületeket nem kíméli.

 – A Margitszigeten rója a köröket?

 – Néha ott is, de inkább az Erkel Színház körüli kellemes, egy kilométeres futópályára szoktam kimenni. Néha integetek a kollégáknak, mert a művészbejárónál mindig ülnek néhányan.

 – Visszatérve a színházhoz, azt hiszem, nagyon szerencsés, mert nem skatulyázták be. Molnár Ferenctől az Óz Bádogemberén és Shakespeare Mercutióján át Kukorica Jancsiig nagyon sokféle műfaj és színházi stílus megtalálta.

 – Kétségtelen, bár mindez inkább arra az időszakra volt jellemző, amikor Miskolcon játszottam, és később Budaörsön, ahol elég sokrétű szerepek találtak meg. Szóval, összességében nincs okom panaszra. A Centrál Színházban is így volt eleinte, most talán kevésbé széles számomra a paletta, de közben alkalmam nyílik másutt is játszani. Így kerültem a Spinozába, meg az Orfeumban is van két előadásom, legutóbb pedig, épp a Szerelem, ó! bemutatója kapcsán az Art-Színtérben dolgozhattam. Minthogy annak idején zenés színész osztályban végeztem, különösen örülök, ha ilyen darabba hívnak. Így a műfaji változatosság továbbra is megvan.

A Szerelem, ó! előadásban

– Több alkalommal fogalmazott úgy, hogy a színészet „beleúszott” az életébe. Nem is csodálom, hisz művészetkedvelő családba született. 

 – Igen. A szüleim pedagógusok, szeretik a színházat, édesapám a fotózást, édesanyám pedig matek-ének szakos tanárként gyakran szervezett Budapestre színházlátogatásokat, főként zenés produkciókra, mert a gyerekeket az jobban érdekelte. Nagyszerű élmény volt mindig, egy egész napos kirándulás, amire izgatottan készültünk. És otthon kötelezővé ugyan nem vált, de erősen ajánlott volt, hogy az öcsémmel megtanuljunk valamilyen hangszeren játszani. Nem is ágáltunk ellene, mert mi is akartuk. Botond, aki mára sikeres, világjáró operaénekes lett, gitározni tanult, én trombitálni. A muzsikálás pedig természetesen hozta magával a színpadi létezés megtapasztalását, a fellépések örömét, izgalmát, sikerét sok-sok élménnyel együtt. Szóval, minden a zenével kezdődött, de meghatározó volt a színészet felé vezető úton, hogy a legendás pécsi Leőwey Gimnáziumba jártam, és ott tagja lehettem Zalay Szabolcs tanár úr színjátszó csoportjának.

 – Gyönyörű és gyötrelmes pályát választott.

 – Valóban, a színészet: hullámvasút. Egyszer fent, máskor lent, egymást követik a hullámvölgyek és a jobb időszakok. Nagyon keveseknek adatik meg, hogy éveken, évtizedeken át a csúcson maradjanak. Közben meg az a legizgalmasabb benne, hogy színészként sok mindent kipróbálhat az ember: forgathat, rádiózhat és tévézhet is akár. A lényeg, hogy készen álljon a feladatra. És legyen nyitott, hogy ezek a lehetőségek megtalálják.

 – Ha a valaha élt színészek közül bárkivel játszhatna, kit választana?

 – Magyart?

 – Bárkit.

 – Hűha, ez izgalmas kérdés! Mostanában többféle témában festek, és készítettem négy portrét a magyar színészet nagy alakjairól: Básti Lajosról, Latinovits Zoltánról, Ruttkai Éváról és Törőcsik Mariról. Zseniálisak voltak, legendák lettek. Latinovitsról és Bástiról rengeteg sztori él, ezeket a színészbüfékben a mai napig felemlegetjük. Velük szívesen játszanék. Az ilyen nagy kaliberű művészek szinte húzzák magukkal az embert, az energiájuk a partnerükre is átsugárzik. Tapasztaltam már ilyet. Izgalmas lenne ezt átélni velük. A külföldiek közül nagy kedvencem Viggo Mortensen dán származású amerikai színész, zseniális csávó, vele szívesen kamera elé állnék egy filmben. Akárcsak a szintén dán Mads Mikkelsennel. Ők nem „nagy sztárok”, hanem igazi színészek, markáns karakterek.

 – A Centrál Színház Tiszta őrület című előadásának díszletében az egyik festménye is helyet kapott, így a falról Kristóf keze nyomán maga a szerző, Woody Allen tekint ránk. Szívesen fest portrékat?

 – Sokszor kapok olyan megbízatást, hogy fotó alapján fessek meg valakit. Örömmel teszem. Élvezettel szemlélem a fiatalon elhunyt öntörvényű amerikai képzőművész, Jean-Michel Basquiat alkotásait, aki izgalmasan ötvözte a neoprimitív ábrázolásmódot a pop-art stílussal, és ezt nagyon szeretem. Költői graffitiket, sőt képregényeket is készített. Roy Lichtenstein munkáit is csodálom, ő a reklámok és a képregények stílusában festette aprólékosan kidolgozott műveit. Én a kettő közt keresem a magam stílusát. Nem feltétlenül a részletgazdag kidolgozottság a célom, sokkal inkább az, hogy aki ránéz a képeimre, azonnal megértse az ábrázolt karakter lényegét.

Az alkotó és Barbinek Gábor harsonaművész portréja

– Az utóbbi években sok színészről kiderült, hogy a hobbija is komoly alkotótevékenység.

 – Ez érdekes dolog. Megfigyeltem, hogy alapjában kétféle színész létezik. Vannak, akik teljes lényükkel színészként élnek a világban, az egész létezésüket ez határozza meg, nem is igen foglalkoznak mással. És vannak, akiknek pusztán a színészet nem elégíti ki minden kreativitásukat, feszíti őket a vágy, hogy valamilyen más módon is kifejezhessék magukat. Ők egy idő után elkezdenek rendezni, vagy írni, vagy zenélnek, esetleg alakítanak egy bandát is a közös muzsikáláshoz, vagy kitanulják az ötvös szakmát, hogy egyedi ékszereket tervezhessenek, s akad több pályatársam, aki ecsetet ragad és fest. Magam is ebbe a kategóriába tartozom.

A festő és alkotása

– Pályája elején azt mondta, nincsen szerepálma.

 – Továbbra sincs. Persze, az ember belegondol, hogy Shakespeare művei meg a görög drámák örök érvényűek, és izgalmas feladatot jelentenének. A már sokféleképpen játszott szerepek esetén a velük való „megküzdés” is érdekes folyamat. Nyilván lényeges, hogy milyen színvonalú lesz az előadás. A legfontosabb számomra az, hogy száz százalékig a magaménak érezzem, olyannak, amit én is megnéznék. Milyen jó lenne ezt forgatásokon is átélni! Megadatott már néhány olyan filmes munka, amiket szerettem, de a kamerák előtt és a színpadon is vágyom új, izgalmas, különleges feladatokra! Meglátjuk, mit tartogat számomra az a bizonyos hullámvasút… Egy biztos: csinálni kell, és feladni sosem szabad!

A képek forrása:

az Art-Színtér és Ódor Kristóf Facebook oldala