A Gryllus-dalok anyanyelvünk őrzői is

 Kimuzsikálják a versből az eredeti dallamot – írta Kányádi Sándor a Kaláka együttesről. Az énekelt versek műfajteremtő muzsikusai közül Gryllus Vilmos önálló zenei pályát is a magáénak tudhat, nemrég a Pécsi Kulturális Központban adott két telt házas, nagy sikerű koncertet, jubileumi turnéja részeként. Ősszel lesz 75 éves. Nehezen hihető ez róla. Fiatalokat megszégyenítő energiával, derűvel és lelkesedéssel zenél és énekel, s megkapó, ahogy szempillantás alatt a bűvkörébe vonja hallgatóságát: kicsiket, nagyokat és szépkorúakat, hisz gyakorta megesik, hogy ugyanannak a családnak több generációja is eljön a koncertjére.

 – Ez a legjobb az egészben! – kezdi beszélgetésünket mosolyogva. – Amikor jönnek kézen fogva, és a szülők mondják, hogy már ők is az én dalaimat hallgatták, és most elhozták a gyermekeiket, sőt, néha a nagymama is elkíséri őket, ha a családban sűrűn követik egymást a generációk. Aztán a koncerten mindannyian együtt énekelnek velem! Örömteli visszaigazolás ez számomra, mert az ember kisgyerekként még nem tudja megítélni, hogy a muzsika, amit hall, jó-e vagy rossz, de felnőttként már igen, s ha úgy dönt, hogy a saját gyermekével is megismerteti a dalaimat, az a legnagyobb elismerés, különösen, ha ez generációkon keresztül működik.

 – Elképzelhetetlenül sok története lehet a közönséggel és a gyerekekkel kapcsolatban, de kiemelhető-e olyan, amelyik különösen kedves, vicces vagy megható?

 – A meghatót nemigen tudom reprodukálni, mert az abban a pillanatban születik, és sokszor olyan meghatóan szépet mondanak, hogy szinte kicsordul a könny a szememből. Ilyen élményből nagyon sok van. Nemrégiben megesett egy vicces, de közben nagyon is komoly történet: amikor a koncert után kijöttem dedikálni, ott volt egy keservesen síró kisfiú az anyukája karjaiban. Odaléptem hozzá és megkérdeztem: Miért sírsz? Erre dacosan hátat fordított nekem, de az anyukája elárulta: azért sír, mert a koncerten nem hangzott el a Kárókatona, pedig az a kedvence. Ó – mondtam –, tudod mit? Eléneklem neked most itt! Bele is kezdtem: Ül a tó partján kárókatona, odamegy a pelikán, távoli rokona… Erre a kisfiú felém fordult és szigorúan azt mondta: Nem itt kellett volna!

– A családi legendárium őriz olyan eseményt, pillanatot, amikor egyértelművé vált a szüleik számára, hogy a Gryllus fiúk érdeklődnek a zene, a versek iránt?

 – A muzikalitásunk már nagyon korán kiderült, az irodalmi érdeklődésünk inkább csak az általános iskolában. A zene hamar belépett az életünkbe, részben azért, mert édesanyánk – jóllehet vegyészként dolgozott és elismert, Eötvös-díjas feltaláló volt – eredetileg zongoraművésznek készült, csak a II. világháború, az ostrom megszakította a zenei tanulmányait. Ám otthon sokat zongorázott. Nagyapánk pedig csellóművész volt, az alattunk lévő lakásban lakott, nekik is volt zongorájuk, úgyhogy nálunk mindig szólt a muzsika. Mármint az otthoni hangszereken, hisz akkor még nem gombnyomásra csendült föl Beethoven 7. szimfóniája… Nagyapáék otthonát betöltötte a kamarazene, ugyanis volt egy családi vonósnégyesük, amatőr muzsikusokból állt, a rokonok alkották, s ők gyakran adtak koncertet a lakásban az utcabelieknek, környékbelieknek. Imádtam a cselló hangját a zongora mellől hallgatni, úgyhogy nagyapa már négyéves koromban elkezdett tanítgatni. És sokat daloltunk is otthon, így az is hamar kiderült, hogy Danival mindketten szépen, tisztán éneklünk. A Kodály-féle zenei általános iskolák közül az első budapesti épp a közelünkben létesült, oda jártunk, és nagyon szerettük, mert minden nap volt énekóra, lehetett kórusban énekelni, zenekarban játszani. Sajnos ez az iskolatípus aztán visszaszorult, előtérbe kerültek más jellegűek, pedig szerintem minden specializáció ráér ahhoz képest, hogy valaki kiskorában muzsikával töltekezzen, és közösségi élményekben legyen része a zene s az éneklés folytán. Én is ebből próbálok a gyerekeknek átadni valamit.

 – Egy interjúban úgy fogalmazott: boldogabb ember, aki muzsikálni tud.

 – Hiszek ebben, mert van egy olyan vigasza, ami a másiknak nincsen.

 – Dallamhoz születik a vers, vagy vershez a dallam?

 – Nálunk mindig a vers az első. A Kalákában, ahol én is muzsikálni kezdtem, meg zenét és dalokat írni, arra szövetkeztünk, hogy verseket fogunk énekelni. Nem megzenésíteni, nem az a pontos kifejezés, hiszen magunknak írjuk a dalokat, hogy elénekeljük azokat. Sebő Feri, isten nyugosztalja, nevezte ezt el énekelt versnek. A saját dalaim is mindig így születnek, hogy először írom a szöveget, aztán megkeresem hozzá a dallamot.

 – A gyermekei ihlető forrást jelentettek ehhez?

 – Hogyne! És közreműködői is voltak némely albumomnak. Fiamat is, lányomat is én tanítgattam énekelni, s pont úgy szólt a hangjuk, ahogy nekem épp jólesett a lemezre, így több dalban az előadótársaim. Az első lemezemen a kisfiam, Ábris aki akkor 5-6 éves volt. Ő még a második lemezemen is énekelt. Jóval később született a lányom, Alma, akit pedig a biciklizős lemezen lehet hallani. Annak az albumnak a történeteit együtt éltük át, együtt szedtük a szedret, egyszerre vártunk a sorompónál…, pont úgy, ahogy a dalok elmesélik. Én csak leírtam…

– Miként jellemezné a saját gyerekdalait, miről lehet felismerni azokat?

 – Igazából két nagy csoportra oszthatók: vannak az éneklésre és vannak a meghallgatásra szánt dalok. A Csigahéj vagy a Nap jön című lemezemmel nem az volt a célom, hogy a gyerekek ezeket énekeljék, nem is tudnák pontosan elénekelni, mert mindenféle ritmikai és dallamvezetési megoldások, mondhatnám: nehézségek vannak benne, így inkább meghallgatásra valók. A másik pedig, amikor azzal a szándékkal írok dalt, hogy azt a gyerekek el tudják énekelni, méghozzá jól és pontosan. Ezekhez vagy olyan verseket választottam – például Kányádi Sándortól többet is –, melyekben szabályosak a ritmusok és a szótagok; vagy én írtam eleve úgy a természeti jelenségekről, állatokról, esőről, forrásról, virágokról, bokrokról, hogy már a szöveg születésénél olyan megoldást válasszak, amely a zenében egyértelműen adja magát. Az éneklésre szánt dalok esetében be kell tartani néhány szabályt, például, hogy egy oktávnál ne legyen nagyobb a hangterjedelem, vagy bizonyos ritmusoknál ne váljon bonyolultabbá. Szeretem a pentaton dallamot, az iskolában sok ilyet énekeltünk. Kodály is komponált effélét, csakhogy ő nem szövegcentrikusakat írt, de szerencsére Weöres Sándor játékos költői zsenialitása megengedte, hogy ezekhez utólag olyan szövegeket írjon, amelyek tökéletesen illeszkednek az adott muzsikához.

 – Tudatos elhatározás volt, hogy rengeteg ismeretanyagot sűrítsen az állatokról szóló dalokba?

 – Igen, igen! Főleg a Vadonleső album dalaiba, melyek kimondottan azért születtek, hogy bemutassák az adott állatot, hisz honnan ismerné valaki a földikutyát például, vagy a mogyorós pelét?! Amikor ezeket az év állatává választották, akkor írtam róluk. Persze, más daloknál előfordul, hogy az igaz állítás mellé egy mesebelit is beleszövök, például a mókusról azt éneklem: „Mókus, mókus mit csinálsz? Fenyőtobozt gyűjtök, a magokat megeszem, a tobozt meg elteszem, télen avval fűtök.” Vagy hogy a róka megfogja a tyúkot, megeszi, de a tollából dunnát csinál. És a sündisznó se szokott fésülködni, azt hiszem…

 – Gyermekek számára született egy olyan énekes albuma, pontosabban könyvlemeze is, amely a mindennapi teendők sokaságában segíti eligazodni a kicsiket úgy, hogy dalba szövi a legfontosabb tudnivalókat a tisztálkodástól az öltözködésen és az étkezésen át a közlekedésig megannyi témában.

 – Egy autista gyermekek fejlesztésével foglalkozó alapítvány felkérésére született meg ez az anyag, Dalok reggeltől estig címmel. Kortárs költészetünk egyik legjelesebb alkotója, Tóth Krisztina humoros versei a reggeli felkeléstől az esti lefekvésig vezetik végig a gyermekeket a napi kötelező, így sokszor nemszeretem teendőkön, és segítenek túllendülni a hisztigyanús pillanatokon. Minden ovis számára élvezetesek és hasznosak a dalokba csempészett tudnivalók és tanácsok, a rajzokat is szívesen nézegetik, a spektrumzavarral élőknek pedig különösen sokat segíthetnek a napi rutin kialakításában.

 – A dalok szárnyán sokfelé eljut a nagyvilágban.

 – Valóban. Rengeteg országban megfordultam, ahol magyarok élnek. Voltam az Egyesült Államokban, május elején Németország több városába várnak, ahol már jó néhányszor koncerteztem. Sokszor fellépek a magyarok lakta környező országokban, és minden évben meghívnak Angliába, az ottani magyarokhoz. Öröm, büszkeség és megtiszteltetés számomra, hogy sok helyütt, sok családban a magyar nyelv megtanulásának és megtartásának eszközeként használják a dalaimat, mert a gyerekek ezeket könnyen megszeretik, és azzal együtt megtanulják a szövegét is, ezáltal gazdagodik a szókincsük – így tudok a dalaim révén segíteni abban, hogy a külföldön élő gyerekek megőrizzék az anyanyelvüket. Ez nagyon-nagyon jó érzés!

– A Kossuth-díj és a Prima Primissima mellett fontos elismerés.

 – A legfontosabb. Igaz, az ember örül a hivatalos elismeréseknek is, de annak még inkább, ha a mindennapi életben mások számára is fontos és értékes, amit csinál.

 – Pécsett vagyunk, és említettük a Kalákát, muszáj tehát megkérdeznem: mi jut eszébe, ha azt mondom: Szélkiáltó?

 – Hogy is mondjam? Fegyvertársaink a verséneklésben. Ők pár évvel fiatalabbak nálunk. Sok ilyen zenekar megférne még az országban, és szükség is lenne rá! Mindig is jó viszonyban voltunk, kedveltük egymást, figyeltünk egymásra, sokszor muzsikáltunk együtt, nem csak egymás jubileumi koncertjein. Sajnos már kevesebbszer halljuk őket, megtépázta az élet a Szélkiáltót. Rozs Tamással pár napja beszéltem, örülök, hogy jól van. Bárcsak lenne még alkalmunk közösen fellépni! És Pécsre jönni. Együtt lenni, énekelni, s találkozni ezzel a remek közönséggel! 

Fotók: O. Kovács Irisz